szivárvány
ma új napra virradt
szememből a könny tovatűnt
visszamászott sötét barlangjába
mély álomba szenderült.
boldog, örömmámor részege.
a felhő elmosta, a nap felszárította:
megvilágosult. a pohár aljára nézett:
a tiszta kék égen a remény megmutatkozott:
domboldalon a szivárvány...
ily sokszínű a boldogság? színes vonalak,
életutak kusza halmaza.
mesés világ ez!
csak eső után mutatkozik meg igazán
ereje teljében...
így volt.
így van.
így lesz.
örökké.
kővértezet
mint a hangya a bolyban túl sok a gondolat
a kétségbeesés imája dúdolódik az oltár alatt
nem! nem lehet ez, nem történhet meg.
ne változzon meg az, amiért élek.
ez a szív áriája.
életemben kővértet viseltem, amit neked adtam
te látod titkát, erejét, minden bölcsességét
csak egy kis kavics.. nem nagy teher
én hordom a folyót amely szaggatta.
ez a szeretet áriája.
mily prózai, mily mennyi ez, párhuzam vala!
de mégis egy kavics fodrot ejt a nyugvó folyóban
ez a változás, egy kő a múltból, fekete hamuból
mint a Főnix madár újjáéledt és tűzzel borítja
mindazt, amit kettőnk között épített az élet.
ez a végzet áriája.
a kő is törik
évek tapasztalata benne lakozik.
de ha jön valami új.. lásd korszakok, háborúk dúltak
kő helyett vas, az nyerte a múltat!
vas üti a követ, a kő elveszik
darabokra hullik!
ez az én vértem, a vas a te szuronyod
egy csapása a porba hullaszt
és én is porba hullok vele vala
a kővért nem véd többé.
és én sem leszek többé.
mártír
nem lehet! íjjal szemben, almával a számban
nem állhatok ki nap, mint nap az utcára
az túl sok nekem, nem mesterségem.
a madarak együtt repülnek
a farkasok falkában járnak
de én nem, nem rántok magammal mást
én magam halok ha kell.
szembenézek a veszéllyel!
a tollba tinta kell, hogy írhassanak vele
igen tettek! folytonos tettek
nem magadért, másért.
mert magadnak minden nap bizonyítasz!
játszol a szerencsével, ledöntesz kártyavárakat!
saját magad emelte gondokat
amiket másokért szerzel!
mártír vagy!
fogadd el!
egy hajótörött a sivatagban
kétarcú palackban élek, éjjel és nappal, miért?
nem küzdök a hatalomért, megbújok, mint egy róka a lyukban
csak várok a csodára, az életre, mely mégis szelekkel szaggat
ruhákból rongyokat...
és csak lesi és lesi, élvezi...
ahogy a fonalak gomolyodnak
és miért?
miért kavarognak a homokszemek?
végtelen tengere csontokat hagy maga után
vagy alant, poklok mélyén
ÉRZEM!!!
én is odavaló vagyok, csak egy homokszem a csontok halmazán
egy hajótörött tengerek tengerén, a homokömlengben
homokból üveg, üvegből tükör!
hamis képmás!
ez vagyok én.
